Fogadom, hogy holnap futok. Majd holnap.
Mindig ezt mondom, és így is gondolom. Majd holnap. Aztán ma (holnap) mégsem futok.
Van egy jó módszer arra, amivel kideríthető, hogy miért nem jön el sosem ez a magunknak megígért holnap.
Reggeli futást terveztem magamnak, fél 6 és fél 7 között, mindennap, a kutyámmal. A következő három év minden reggelében volt valami közös: elfutottam az ígéretem elől.
Az egyetemen, egészségpszichológia kurzuson aztán kaptunk egy feladatot. Össze kellett írnunk azokat a dolgokat, amelyek gyakorlati szempontból nem támogatnak minket egy személyes célunk elérésében. Remek, gondoltam, és elkezdtem feltárni a futás elmaradásának praktikus okait. Elég gyorsan összeállt a kép. Azért nem futok, mert korán reggel képtelen vagyok rá, nem tudok olyan korán felkelni, hogy még beférjen, hiába másoknak ez jól működik, be kell látni nekem nem – ez viszont nem jelenti azt, hogy ne futhatnék máskor, más idősávban, hiszen van alternatíva, délután vagy este. Akkor futok (mert futni szeretnék), amikor van időm rá. Nem kell sávosan megadnom, fixen előre.
Ez a perspektíva-váltás véget vetett az évek óta tartó lelkiismeret furdalásnak, az önsanyargatásnak és az önostorozásnak.
Akkor futok, amikor összejön. És örülök neki. Azon pedig nem agyalok, ha mégsem jött össze. Inkább keresem és várom az új lehetőséget.
