Ülünk az asztalnál. Ketten friss kávét kortyolgatnak, én pedig csak ülök mellettük, csendben, jelenléttel.
Az egyikük megszólal:
– Milyen finom ez a kókuszos kávé!
A másik rám néz, megkérdezi:
– Szerinted milyen illata van?
Gondolkodás nélkül rávágom:
– Mogyorós.
Az, aki készítette, elmosolyodik:
– Pedig vaníliás kapszulából lett.
Nevetünk. Aztán csendben ülünk tovább, és egyszerre, mintha megbeszéltük volna, kimondjuk:
– Finom ez a vaníliás, kókuszos, mogyorós kávé.
Pont így kellene: elfogadni egymás világát, ízléseit, érzékelését. Élvezni a közös pillanatokat, még ha néha mást érzünk is ugyanabban.
