Egy nehéz nap végén, a teljes kétségbeesés határán belém nyilallt a gondolat: talán hálát kellene adnom? Jobban leszek tőle, kiemel a negatív spirálból? De miért is legyek hálás? Igazából nincs rá okom, ennek a napnak a mottója a „semmi” lehetne. Semmi nem sikerült, utálom az egészet, be kellett fizetnem egy csomó adót, bevétel alig…
Órákon át hálát akartam adni valaminek vagy valakinek, de nem találtam a kapaszkodót, a kapcsolatot. Próbáltam aludni, nyilván az sem ment. Csak feküdtem a sötétben, hallgattam a semmit. Egyszer csak bekapcsolt a fűtés. Úgy zörgött, mintha traktor lenne. Abban a pillanatban megéreztem – megértettem –, hogy mennyire jó nekem: van otthonom, a gyerkőc a másik szobában alszik, és megingathatatlanul bízik bennem.
Mágikus és szeretetteljes pillanat volt. A valami pillanata. Egyedül voltam, mégis enyém lett az egész világ.
A hála tisztítja a lelket, és oldja a feszültséget.
Mikor és hogyan gyakorolhatjuk a hálát?
A hála igazi ereje abban rejlik, hogy a nehéz pillanatokban is képesek vagyunk észrevenni, miért érdemes hálásnak lenni. Egészen apró dolgokért: egy kedves szóért, egy segítő gesztusért, vagy akár egy csendes pillanatért, amikor csak magunkkal lehetünk.
A hála nem csupán egy érzés, hanem egy szokás is, amit tanulni kell. Ha tudatosan gyakoroljuk, napról napra erősebbé válik bennünk, és a segítségével könnyebben észrevesszük a jó dolgainkat. Azt, ami már megvan, és amire építhetünk.
