Mit tegyünk, ha ez elhangzik?
Minden helyzet más, hiszen sokszor a legjobb tanulók is így éreznek, egy 4-es miatt, ezért lenti írásom gondolatébresztőnek szánom. Dóri köszönöm, hogy kérted, én mit gondolok erről szülőket megszólítva itt, elsőre.
Buta vagyok. Ez a kijelentés nem a tudásra, hanem inkább egy érzésről szól, van valami, amit rossz megélni a gyerekeknek, mert nem tudják mitévők legyenek, segítségre szorulnak.
Ez egy segélykérés, amit komolyan kell venni – nem elég, hogy azt mondjuk, dehogy, te ügyes vagy! Mély érzéseket élnek meg, amiket ha árnyalunk kiderül, hogy nem is az a gond, hogy buták, nem is így gondolták, csak elakadtak, ami rossz érzést keltett bennünk és lefagytak. Majd bezárkóztak, félve a kudarctól, félve segítséget kérni.
Mit tehetünk ilyenkor? Engedjük átélni a kudarcot. Ha butának nevezi magát, ne cáfoljuk azonnal. Ehelyett maradjunk mellette, jelezve, hogy ott vagyunk, ha szüksége van ránk. Ez elég, és mi ilyenkor ne érezzük magunkat tehetetlennek, mert akkor az is közbelép….nem segít senkinek.
Ha már benne vagyunk, nem lehet azonnal megoldani – akár napok is eltelhetnek, mire a gyermek megnyílik. Közben magunkban érdemes végig gondolni: mi váltotta ki ezt a reakciót? Meglepően gyakran mi, szülők járulunk hozzá – tudattalanul, de mégis hatással.
(Kis kitérő, saját példa, központi teszt előtt elszaladtam számológépet, tollat venni, hogy minden szuper legyen neki. Ezzel láthatatlan terhet tettem a gyerekemre, mert egyértelműen jeleztem ez fontos, jó eredményt szeretnék. Megtörtént, a pontszám alacsony lett, de megoldódott, a lentiek alapján és boldog gimis már – ennyi is elég. Mit tennék másképp? 2 héttel korábban csendben beszerezném mindezt. Most már tudom.)
Ha már kinyílt és lehet vele beszélni, mindenképp kerüljük az összehasonlításokat és az olyan példákat, amelyek mást állítanak a középpontba. Ami igazán számít:
– Ő hogyan éli meg?
– Melyik részen akadt el?
– Mit érzett akkor?
Ha nyitottan beszélgetünk, fény derülhet olyan apró, technikai részletekre, amelyek gátolják a haladását – például az olvasás tempója, vagy az instrukciók megértésének nehézsége. Ebben az esetben nem az a megoldás, hogy „ráerőltetjük” a következő tananyagot (pl. történelmet), hanem hogy megerősítjük az alapokat. Az építkezésnél sem a tetővel kezdjük. Ha tudjuk, mire van szüksége a gyermeknek, ne azzal kezdjük, hogy „ezt már mindenkinek tudnia kell”. Inkább üljünk mellé, és mint az építkezésnél, állványt emeljünk köré, ami megtartja.
Ha például egy ötödikes gyereknek nehezebben megy az olvasás, akkor ezt nem szégyellni kell – hanem gyakorolni. Az otthoni bizalommal teli közeg a legnagyobb motiváló erő lehet. Innen indulhat a sikerélmény. Nem a lexikális tudás a kulcs. Hanem az, hogy meg mer tanulni, megmeri próbálni. Szülőként is le kell lassulni, mert ha az olvasás gyenge, minden gyenge lesz, vagyis nem lehet kihagyni egy lépést se, és ez a mi felelősségünk.
Igen, tudom – az iskolai közeg gyakran gyorsabb tempót diktál, és kritikusabb. Otthon azonban megteremthetjük azt az elfogadó légkört, ahol nem ciki lassabban haladni. Sőt – ahol nem ciki hibázni.
A szülő is hibázhat – mutassuk meg neki. A gyerekek azt látják: anya és apa mindig tudják a választ. Így azt hiszik, nekik is mindig tudniuk kellene. Pedig:
– Te tudod még fejből Európa összes fővárosát?
– Emlékszel, mi a mellérendelt összetett mondat?
– Milyen szabály szerint kell törtekkel szorozni?
Ha azt látja, hogy mi is hibázunk, és közben nem omlik össze a világ – akkor felszabadul. Megnyugszik. Mer hibázni. Mer kérdezni.
És ekkor megvan a lehetőség arra, hogy társas élménnyé fejlesszük a tanulást, amikor lehet röhögni, szenvedni, kínlódni közösen vagy ha már feloldódott a jég benne, elmesélni saját 1-eseink történetét vagy korábbi vicces elírásokat, mint nálunk egyik favorit például amikor tanulta a p betűt, egy oldalt leírt pipa helyett úgy, hogy a második p valahogy n lett. Egy teljes oldalt, annyira következetesen, hogy nem is vette észre senki és piros pontot kapott rá. Mai napig imádja… vagány nem?
A szülők gyakran azon aggódnak, hogyan tölthetnének értékes időt a gyerekeikkel, pedig ha egyszerűen leülnek melléjük, és nem tanárként, hanem diáktársként vesznek részt a tanulásban – közösen próbálják megfejteni a kémiát vagy a biológiát –, az is elég, ha érdeklődnek: a gyerek majd elmagyarázza, hogyan is van, és közben ő maga is tanul.
Igen ez melós – szülőként is, gyerekként is. De megéri. Ha sikerül a tanulást értékes közös idővé formálni, az nemcsak eredményt hoz – hanem kapcsolatot is épít.
Nem a külvilág miatt fontos. Azért fontos, mert neki fontos. És neked is.
Egy valami kimaradt – senkit sem hibáztattam!
Kérdezzetek, mert ez a téma sokkal összetettebb, mint egy poszt terjedelme. És minden gyermek története egyedi. Köszönöm, hogy elolvastad.
